Szocializáció, énfejlődés

Egészséges gyermek 3 évesen

• Biztosan használja az „én” szót önmagára, és egyes szám első személyben beszél önmagáról.
• Rövid időre független tud lenni édesanyjától.
• A felnőtt figyelmét elfogadható módon képes magára irányítani.
• Kifejezi vonzalmát és ellenérzéseit.
• Képes tettetni a beszédet, például úgy tesz, mintha telefonon beszélgetne.
• Képes szerepjátékot játszani.
• Képes megosztani játékait.
•  Ha nem tud valamit egyedül megoldani, nemcsak gesztusokkal, hanem szóban is segítséget kér a felnőttől.

3 és 4 éves kor között

Néhány gyermek esetében az ún. dackorszak nem két-hároméves kora között jön el, hanem kicsit később. Ellenálló viselkedésformái is sokáig fennállhatnak, melyeket a felnőttnek kell megtanulni bölcsen kezelni. A dackorszak fejlődési előrelépése, hogy a gyermek már egyszer-egyszer rálát saját viselkedésére is, ennek következményeként jelenik meg például. a bűntudat, amikor megérti, hogy „rosszat tett”.

A kisgyermek az elkövetkező évek alatt fokozatosan nyílik meg a környezetében lévő személyeknek. A kezdeti szoros anya-gyerek kapcsolat kibővül a szűkebb, majd a tágabb rokoni és baráti körrel. Később az utcán is egyre többször ismer fel szomszédokat, a boltost vagy a fodrászt. Köszönni még nem mindig hajlandó önállóan, sokszor csak unszolásra, a kérdésekre időnként válaszol, de az is lehet, hogy szégyenlősen bújik a szülőhöz, azonban élénken figyeli mások kapcsolatteremtését, viselkedését, és utánozza is ezeket szerepjátékaiban.

Ez az időszak az anyáról való alkalomszerű leválni tudás, az óvodakezdés ideje is. Kezdetben ilyenkor az otthon tanult szokásokat igyekszik átvinni a gyermek az óvodába is, de lassanként felismeri, elfogadja és betartja az új közösség szabályait. A kortársakkal való kapcsolatot a külön játszás, a megfigyelés és a mellette játszók utánzása jellemzi leginkább, megjelenik a tárgyak felajánlása, vagy az óhajtott tárgy mindenáron való megszerzése.

A dackorszakban értjük meg igazán, milyen nehéz is bölcsen szeretni gyermekünket. Az első és legfontosabb, hogy kevés szabály legyen, de azok legyenek ésszerűek, a gyermek számára is könnyen átláthatók és betarthatók, melyeket mi következetesen alkalmazunk. A bonyolult szabályokat a három-négy év közötti gyermek azért nem képes betartani, mivel egyszerre csak egy dologra tud figyelni, így a második, harmadik szabályt óhatatlanul áthágja. A sok szabály feleslegesen köti meg önálló cselekvését, ezáltal hosszú távon az önállóságra való törekvést is meggátolja, kételkedni fog önmagában. A lakást olyan módon rendezzük át, hogy csak néhány tiltásra kelljen figyelnie a gyermeknek (meg nekünk is), a többit például a veszélyes tárgyak magasra helyezésével, vagy más természetes akadály állításával küszöböljük ki. Félreértés ne essék, nem jó, ha nincsenek szabályok! Ez csak eleinte tűnik jó megoldásnak, hiszen nem nincsenek viták, nézeteltérések. De azt is tudnunk kell, hogy ez esetben a gyermekünk egyáltalán nem tanul meg rugalmasan alkalmazkodni, nem tudja érzékelni sem a saját, sem mások határait, mely azután az óvodáskor végén viselkedészavarokban üt vissza, az énfejlődésükben és a közösségi fejlődésben egyaránt.

A dackorszakban helyes nevelési módszernek bizonyul, hogy a gyermek egy-egy vágya helyett választási lehetőséget ajánlunk számára, például a csoki helyett aszalt gyümölcsöt ajánljunk fel, a szörp helyett teát, stb. Így a gyermek képes kizökkenni a görcsös akarásból, és lehetősége van „mérlegelni”, más megoldást is számba venni. Fontos az is, hogy ne vegyük át a gyermek indulatát, hanem nyugodtan kérjük tőle a másik lehetőség meggondolását.

Az óvodába lépés késhet a koraszülött vagy a gyakran betegeskedő, esetleg valamilyen krónikus betegségben szenvedő gyermeknél. Ilyenkor ne siettessük az óvodáztatást, inkább próbáljuk meg fejleszteni az önkiszolgálást és az önálló játékot nála, de játszóház, zenefoglalkozás, esetleg „kis ovi” (egész délután vagy délelőtt a szülővel közös óvodai tevékenység) heti rendszeres látogatásával is felkelthetjük a kicsi kortársak felé fordulásának igényét.

Van olyan gyermek, aki látszólag könnyen szokik az óvodába. Azonban mindig azt várja szeme sarkából, mikor jön érte a felnőtt. Ha lehet, az előre megbeszélt időpontban mindig pontosan érkezzünk, és töltsünk a délutánból egy-két órát olyan közös tevékenységgel, ahol mindketten átélhetjük az együttlét örömét. A közös könyv- vagy rajzfilmnézéstől a főzésen át a barkácsolásig minden szóba jöhet, amit szeretnek csinálni. Ha ez rendszeressé válik, a gyermek jobban tud figyelni, örömmel adja bele magát az óvodai játékba, versmondásba, mesékbe is, mert „tudja”, hogy a délután kielégíti a szoros anyai jelenlét-szükségletét. Fontos, hogy tudjuk, amit most megalapozunk, az az iskoláskorban is végig segítségünkre lesz a gyermekünkkel való kapcsolatban.

Vannak olyan gyermekek, akiknél sokkal nehezebb, „zajosabb” az óvodába szoktatás, nehezen válnak el az anyától. Ebben az esetben arra készüljön fel a család, hogy a gyermek mindenképp igyekszik majd meghosszabbítani az anya maradását, arra is hevesen fog reagálni, ha az öltözőben távolodik tőle. A kevésbé zűrös megoldás ilyenkor, hogyha az édesapa viszi oviba a csemetét, és az anyától való elválás már otthon megtörténik. Főleg akkor kívánatos eleinte ez a megoldás, ha az édesapa és a gyermek kötődése nem ellenálló típusú, vagy ha az apa kellő ügyességgel el tudja terelni a gyermeket az elválási sírásról, például érdekes témát vet fel, mesélni kezd arról mit fog csinálni napközben. Ilyenkor azonban célszerű, ha az édesanya megy a gyermekért az oviba, és itt is jó hatása lehet a fentebb már említett közös délutáni tevékenységnek.

Azokban az esetekben, ha a beszokási problémák tartósak és több hétig fennállnak, vagy a helyzet idővel nem javul, hanem romlik, akkor mindenképpen érdemes nevelési tanácsadóban vagy mentálhigiénés ellátásban dolgozó pszichológus segítségét kérni.